A kereskedési stratégiák fogalmi alapjai

Larry Williams egyik gyakran idézett, tömör megállapítása szerint a sikeres kereskedés kulcsa az, hogy először építsünk egy stratégiát, majd következetesen ragaszkodjunk hozzá. A mondat második fele gyakran kap hangsúlyt, az első azonban rendszerint elsikkad. Ritkán tesszük fel a kérdést: mit jelent valójában stratégiát építeni?

A legtöbb kereskedő jó szándékkal, mégis hibás irányból indul el. A stratégiaépítést belépési jelek keresésével kezdi. Indikátorokat tesztel, gyertyaalakzatokat gyűjt, különféle „A+ setupokat” katalogizál, miközben azt feltételezi, hogy ha a belépési pont elég jó, akkor a rendszer is az lesz. A piaci struktúra eközben legfeljebb másodlagos szerepet kap: egy trendvonal- vagy oldalazáscímke feltüntetése, néhány rajzolt vonal, egy gyors helyzetértékelés. Ez az első alapvető hiba. A második, mélyebb probléma az, hogy a stratégia kulcsfogalmait sem választjuk szét. A kereskedési környezet, az esemény és a belépési jel fogalma gyakran összemosódik. Ennek következménye egy olyan rendszer, amely vizuálisan meggyőző lehet, mégis logikailag instabil, és hosszú távon érzelmi hullámzást, bizonytalanságot termel.

Nem véletlen, hogy amikor egy kereskedő találkozik egy sikeres traderrel, az első kérdés szinte mindig ugyanaz: Milyen jelre lépsz be?

Ez a kérdés önmagában leleplezi a gondolkodási irány tévedését. A belépési jel ugyanis nem a stratégia alapja, hanem annak legutolsó eleme. Aki a jelet kérdezi, valójában a végrehajtási technikát kéri számon, miközben nem tudja, milyen piaci környezetben és milyen előzmények után nyeri el a jel a valódi értelmét. A belépési pont önmagában nem magyaráz meg semmit. Csak akkor értelmezhető, ha tudjuk, milyen piacban és milyen változás után jelenik meg.

Fogalmi rendrakás: három külön szint

Egy működő kereskedési rendszer három, egymástól világosan elválasztandó szintre épül. Ezek nem technikai elemek, hanem gondolkodási rétegek, amelyeknek meghatározott sorrendjük van.

A kereskedési környezet nem jel és nem esemény. A környezet egy piaci állapot leírása, egyfajta térkép, amely megmutatja, milyen logika szerint mozog az ár egy adott időpillanatban. A kérdés itt nem az, hogy van-e belépési lehetőség, hanem az, hogy milyen állapotban van a piac. Van-e benne irányultság, vagy inkább egyensúlyi mozgás jellemzi? Az ár impulzívan halad előre, vagy kifáradás, bizonytalanság jelei látszanak? A záróárak viselkedése következetes, vagy inkább széttartó és rendezetlen?

Fontos hangsúlyozni, hogy a struktúra nem puszta címkézés. Nem arról szól, hogy trendet vagy oldalazást látunk-e. Sokkal inkább arról, milyen értelmezési kereten – milyen „szemüvegen” – keresztül olvassuk a chartot. Van, aki hullámelméleti szemléletben gondolkodik, impulzusokat és korrekciókat keresve. Más fraktálokban és ismétlődő mintázatokban látja meg a piac rendjét. Megint más a balance–imbalance logikát használja, míg vannak, akik a záróárak egymáshoz való viszonyából írják le a piaci állapotot. Ezek nem egymást kizáró igazságok, hanem különböző strukturális nyelvek. A probléma akkor kezdődik, amikor a kereskedő nem tudja pontosan megfogalmazni, melyik nyelven gondolkodik, mégis belépési jeleket keres.

Különösen fontos, hogy a belépési jelek és az események illeszkedjenek ahhoz a strukturális szemlélethez, amelyben a piacot értelmezzük. Ha ez az összhang hiányzik, a stratégia belső feszültséggel terhelt marad. Ha valaki például a piacot hullámelméleti szemléletben olvassa, akkor a hullámok végét és kezdetét nem egyetlen gyertyaalakzat határozza meg, hanem a struktúra belső viszonyai: az impulzus kiterjedése, a korrekció jellege, a mozgás kifáradása. Egy gyertyaalakzat ebben az esetben akkor válik legitim belépési jellé, ha nem ő definiálja a fordulatot, hanem csupán visszajelzi azt, ami strukturálisan már lezárult. Ilyenkor a jel nem idegen elem, hanem a strukturális gondolkodás természetes következménye.

Az esemény a kereskedési környezethez képest bekövetkező minőségi változás. Nem alakzat, nem setup, és nem belépési pont. Az esemény arra ad választ, hogy mi történt most, ami az előző állapotban még nem volt benne. Ez lehet egy addig következetes záróár-sorozat megszakadása, egy korrekció, amely nem hoz új mélypontot, vagy egy zárással történő áttörés egy addig védett szinten. Az esemény lényege nem az, hogy látványos-e, hanem az, hogy megsért egy addig érvényes implicit szabályt. Az esemény észlelés. A kereskedő ezen a ponton még nem cselekszik, hanem felismeri, hogy a piac már nem ugyanabban az állapotban van, mint néhány perccel vagy gyertyával korábban. Ez a felismerés teremti meg a belépés lehetőségét, de még nem indokolja a belépést.

A belépési jel a stratégia legkonkrétabb és legtechnikásabb eleme. A jel nem a piacról beszél, hanem a kereskedőről. Arra ad választ, hogy hol vállalható egy előre meghatározott, mérhető kockázat, és hol válik egyértelművé, hogy az esemény értelmezése hibás volt. Másképp fogalmazva: a belépési jel határozza meg azt a pontot, ahol a kereskedő hajlandó felelősséget vállalni a döntéséért. A jel kijelöli a belépés helyét, a kockázat nagyságát és azt a szintet, ahol a gondolatmenet érvényét veszti.

A jel lehet technikailag sokféle: háromgyertyás folytatás, pullback utáni zárás, inside bar törés vagy záróár-alapú logika. Ezek formailag eltérnek egymástól, de közös bennük, hogy nem önálló jelentéssel bírnak, hanem egy már értelmezett eseményhez kapcsolódnak. Ha a jel önmagában próbál értelmet hordozni, akkor túl nagy szerepet kap, és eltorzítja a stratégiát. Ha viszont csak végrehajtási pontként funkcionál, akkor a rendszer stabil marad.

A legtöbb kereskedési rendszer ott fut zátonyra, hogy a belépési jelekből próbál következtetni a piac állapotára. A trader abból olvassa ki a környezetet, hogy egymás után hány jel jelent meg, nem pedig abból, hogy a piac szerkezete mit mutatott ezek előtt.

Ugyanilyen gyakori hiba, amikor egy valódi esemény azonnali belépési döntéssé válik, anélkül, hogy világosan kijelölt kockázati pont és végrehajtási logika társulna hozzá. Ilyenkor az esemény átveszi a jel szerepét, és felborul a gondolkodás sorrendje. Gyakori példa: az ár hosszabb ideig egy szűk tartományban mozog, majd egy gyertya zárással kilép a sávból. Ez szintén esemény: az egyensúlyi állapot sérül. Sok trader ebben a pillanatban azonnal belép, mintha a kitörés önmagában végrehajtási pont lenne. Ilyenkor azonban gyakran hiányzik annak tisztázása, hogy hol kellene visszatérnie az árnak ahhoz, hogy a kitörés érvényét veszítse, és milyen reakció igazolná, hogy valódi elmozdulásról van szó, nem pedig egy ideiglenes kilengésről. Az esemény itt is önálló jelként működik, és a stratégia elveszíti belső fegyelmét.

Mindezt tovább súlyosbítja, hogy a kereskedési környezet gyakran nincs pontosan definiálva. A döntések megérzésre, ránézésre születnek, anélkül hogy a kereskedő egyértelműen meg tudná fogalmazni, milyen strukturális állapotban érzi magát biztonságban. A döntések megérzésre, ránézésre születnek anélkül, hogy a kereskedő egyértelműen meg tudná fogalmazni, milyen strukturális állapotban érzi magát biztonságban. Ez a megközelítés szinte törvényszerűen vezet túlkereskedéshez, vizuális illúziókhoz és ahhoz az érzéshez, hogy egy rendszer időnként működik, máskor pedig érthetetlen módon szétesik. Ilyenkor nem a piac vált kiszámíthatatlanná, hanem a stratégia logikai sorrendje volt hibás kezdettől fogva. Nem a setup rossz. A sorrend csúszott el.

A stratégia nem ott kezdődik, hogy hol lépsz be, hanem ott, hogy hogyan írod le a piacot. Milyen szemmel nézel rá, milyen értelmezési keretet adsz neki, milyen strukturális nyelven olvasod az ármozgást. A piacot mindenki más szemmel látja. A valódi probléma nem ez, hanem az, ha a kereskedő nem tudja megfogalmazni, mi a saját szemüvege, mégis döntéseket hoz. Amíg a kereskedési környezet nincs pontosan meghatározva, addig minden belépési jel véletlenszerűnek tűnik, még akkor is, ha időnként profitot termel. A belépési jel nem a stratégia lelke. Csak az utolsó mozdulat.

A valódi munka előtte történik: a környezet felismerésében és az események értelmezésében.