A stratégia „csak” eszköz

A stratégia alatt azt a szabályrendszert értem, amely alapján kereskedünk a piacon. Sok kereskedő azonban egészen más szerepet szán neki, mint amire való. A szemlélet kedvéért három csoportba osztom a kisbefektetőket. A valóság természetesen ennél sokkal árnyaltabb, de a különbség jól megmutatkozik.

A kereskedéssel próbálkozó kalandor vagy szerencsejátékos nem fecséreli azzal az idejét, hogy bármilyen stratégiát alkalmazva bajlódjon a piacon (legfeljebb valamilyen öngyilkos Martingale rendszert használ).

A játékos nem igazán foglalkozik stratégiával. Úgy gondolja, érzi a piacot. Tudja, mikor fog emelkedni vagy esni az árfolyam. Figyeli a híreket, elemzéseket, talán még a csillagokat is, aztán megnyomja a gombot. A stratégia számára legfeljebb valamilyen Martingale-rendszer. A veszteség után nem feltétlenül áll meg. Újra próbálkozik, új pénzt tesz a számlára, mert továbbra is hisz abban, hogy egyszer majd „elkapja” a piacot. Amíg egyszer el nem fogy a pénz. Ha ekkor sem hagyja abba, talán eljut arra a felismerésre, hogy a kereskedéshez nem elég a megérzés. Tanulni kell. És itt kezdődhet valami.

Aki sosem volt a fenti moziban, vagy már kijött onnan. A megoldást kívül keresi, és a külvilágtól várja, hogy őt sikeressé tegye – leginkább egy stratégiától vagy robottól. Befelé, önmagára nem figyel.

A küszködő már tudja, hogy stratégia nélkül nem lehet kereskedni, csakhogy még mindig kívül keresi a megoldást. Stratégiát, robotot, indikátort, belépési rendszert, új módszert, új oktatást, újabb és újabb „Szent Grált” keres. Technikailag gyakran nagyon jól képzett. Ismeri az indikátorokat, elméleteket, alakzatokat, elemzési módszereket. Rengeteget tanult, csak éppen nem érti, hogy a stratégia nem fogja helyette megcsinálni a munkát. Ha egy rendszer nem ontja folyamatosan a pénzt, félreteszi, és keres egy másikat. Ha veszít, a stratégia a hibás, a robot, a bróker, a piac, a hír, a manipuláció. Bármi, csak nem ő. Pedig lehet, hogy nem újabb stratégiára lenne szüksége, hanem arra, hogy elkezdje megfigyelni saját magát. Aztán egy idő után elfárad. Elfárad a keresésben, a túlgondolkodásban, az állandó információáradatban, az újabb ígéretekben és a folyamatos küszködésben, és végül megadja magát. De nem a kereskedést adja fel. A keresést adja fel. Leveszi a hátáról az évek alatt összegyűjtött mázsás puttonyt. Kidobja belőle az üveggolyókat, a gazdasági naptárt, a 183 indikátort, a 69 stratégiát, az elemzővideók végtelen sorát, a szignálszolgáltatásokat és mindazt a rengeteg haszontalan információt, amelyről már maga sem tudja, miért cipeli.

Aztán bekapcsolja a kereskedési platformot. A tiszta képernyőn újra meglátja a gyertyákat, és talán először hosszú idő után tényleg azt látja, ami ott van. Az ármozgást. Kiválaszt egyetlen stratégiát, de nem azért, mert az a tökéletes stratégia, hanem mert elég jó ahhoz, hogy dolgozni lehessen vele, és elkezdi megismerni. Megfigyeli a saját hibáit, feljegyzi őket, dolgozik rajtuk, a stratégiát pedig lassan önmagára szabja. Itt kezdődik a belső munka. És itt kezdődik a kereskedővé válás.

A kereskedő már nem hisz a mesékben. Nem a stratégiától várja, hogy sikeressé tegye, mivel tudja, hogy a stratégia csak egy eszköz – ahogy a pénz is az. Nem a stratégia csinálja a pénzt, hanem a kereskedő csinálja a stratégiával. Ez a kettő korántsem ugyanaz. A kereskedő elfogadta a kockázatot, és nem gondolja, hogy a piac tartozik neki bármivel is. Nem akar mindenáron kereskedni. Nem akar minden nap profitot. Nem akar mindenáron igazat. Ha kell, vár. Ha kell, veszít. Ha kell, kimarad. Nem görcsöl a lebegő veszteségen, és nem kapkodja el a nyerő ügyleteket néhány morzsáért. Tudja, hogy a jó lehetőségek ritkák, és nem kell sietnie. Nem a profitot hajszolja. Jól akarja végezni a munkáját. A profit pedig ennek a hozzáállásnak a melléktermékeként jelenik meg.

Talán ez a kereskedő valódi titka: nem a stratégiától lesz kereskedő, hanem attól, hogy megtanul bánni azzal az eszközzel, amit a stratégia jelent, és közben megtanul bánni saját magával is.